Az öröklés bizonyos egyéneknek igazságtalan előnyt biztosít egy versengő gazdaságban?
Az öröklött vagyon kapcsán az első dolog, amit föl kell ismerni, hogy az ehhez a kérdéshez kapcsolódó lényeges jog nem az örökösé, hanem azé, aki eredetileg megtermelte a vagyont. A tulajdonjog nem más, mint a használat és a megválás joga;
ahogy az embernek, aki megtermelt egy vagyont, joga van használni azt és megválni tőle még az életében, ugyanúgy joga van ahhoz is, hogy eldöntse, ki kapja meg majd a halála után.
Senki másnak nincs joga meghozni ezt a döntést. Ettől fogva érdektelen – ebben a kontextusban – azt firtatni, hogy az örökös mennyire méltó vagy méltatlan a vagyonra; nem az ő alapjoga forog itt kockán; amikor az emberek elítélik az öröklött vagyont, akkor a termelő joga az, amit valójában támadnak.
Sokan azt mondják, hogy mivel az örökös nem termelte meg a vagyont, nincs hozzá inherens joga. Ez igaz: a joga egy származtatott jog; az egyetlen elsődleges jog a termelőé. De ha a jövőbeli örökösnek a termelő döntésén kívül nincs más erkölcsi alapja a vagyon megszerzéséhez, akkor senki másnak sincs – az államnak és a „köznek” biztosan nem.
A vagyonnal egy szabad társadalomban termelnek, nem pusztítanak
Egy szabad gazdaságban az öröklött vagyon nem jelent hátrányt vagy veszélyt senkinek, aki nem rendelkezik vele. A vagyon – ezt ne felejtsük el – nem egy statikus, korlátozott mennyiség, amit csak felosztani vagy elvenni lehet; a vagyont termelik; a potenciális mennyisége gyakorlatilag végtelen.
Ha egy örökös méltó a pénzére, magyarán ha termőre tudja fordítani, akkor még több vagyont hoz létre, és emeli az általános életszínvonalat – és ennyiben megkönnyíti a felfelé vezető utat minden újonnan jött tehetségnek.
Minél több a létező vagyon és az ipari fejlődés, annál magasabbak a gazdasági jutalmak (a bérek és a profitok), és annál szélesebb a piac a képességekre – az új ötletekre, termékekre és szolgáltatásokra.
Minél kevesebb vagyon létezik, annál hosszabb és nehezebb a küzdelem mindenkinek. Az ipari gazdaság első éveiben a bérek alacsonyak voltak; ekkor még szűk a piac a szokatlan képességek számára. De
ahogy követik egymást a generációk, és halmozódik a tőke, a képességes emberek iránti gazdasági kereslet is megnő.
A létező ipari rendszer epekedve várja a jó képességűeket; képtelenek mást tenni, mint hogy egyre magasabb bérekkel licitálnak a szolgálataikért (s hogy ezáltal kiképezzék saját jövőbeli versenytársaikat). Így rövidül folyamatosan az az idő, ami egy újonnan jött tehetségnek kell, hogy saját vagyont és üzletet hozzon létre.
Az örökölt vagyon – ha méltatlan személy kapja – egyetlen embert fenyeget csak, magát az örököst. Egy szabad, versengő gazdaság a folyamatos fejlődésről, innovációról és haladásról szól; nem tűri a stagnálást. Ha egy tehetségtelen örököshöz jut sikeres apja vagyona és vállalatbirodalma, képtelen lesz sokáig megtartani; nem tudja majd tartani a lépést a versenytársaival.
Egy szabad gazdaságban, ahol a bürokratáknak és a törvényhozásnak nem lenne árusítható hatalma, hogy gazdasági előnyöket nyújtsanak, az örökös minden pénze sem tudná megvenni neki a védelmet a tehetségtelensége következményeitől;
vagy jól dolgozik, vagy az ügyfeleit átcsábítják magukhoz a jobb képességű vezetők által irányított vállalatok. Nincs még valami, ami olyan sérülékeny lenne, mint egy nagy, rosszul vezetett vállalat a kicsi, hatékony cégekkel való versenyben.
A személyi luxus vagy tivornya, amire az örökös elveri az apja pénzét, nem bír semmilyen gazdasági jelentőséggel. A piacon képtelen lenne a tehetséges versenytársak útját állni, vagy gátat szabni a tehetséges embereknek. Nem találna automatikus védelmet sehol.
A tehetségtelen örökösök mentsvára: a vegyes gazdaság
A 19-20. század fordulóján volt az angolszász országokban egy népszerű mondás, ami nagyon világosan utalt az előbbiekre: „From shirtsleeves to shirtsleeves in three generations”, azaz három generációba telik, míg a szakadt ruháktól visszajutnak a szakadt ruhákig. Ha egy önerőből, saját képességei által felemelkedő személy a méltatlan örököseire hagyta rá az üzletét, az unokája visszatért a szakadt ruhák jelentette alacsony szintű munkákhoz. (Tehát nem lett belőle kormányzó.)
Egy vegyes gazdaság – mint a félszocialista vagy félfasiszta rendszer, amiben élünk – az, ami megvédi a termelésre képtelen gazdagokat, egy adott fejlettségi szintre fagyasztva be a társadalmat, s osztályokba és kasztokba az embereket, ami után egyre nehezebb bejutni vagy kiesni az egyik kasztból a másikba.
Csak így lehetséges, hogy aki még a befagyasztás előtt szerezte a vagyonát, az – mint egy örökös a feudális időkben – megtarthatja anélkül, hogy különösebben félnie kéne a versenytől.
Nem véletlen, hogy olyan sokan vannak a nagy üzletemberek örökösei, másod- és harmadgenerációs milliomosok között, akik a jóléti állam hívei, és még több és több szabályozást akarnak. Ezen szabályok célpontjai és áldozatai a tehetséges emberek, akik egy szabad gazdaságban átvehetnék ezeknek az örökösöknek a helyét – akikkel az örökösök képtelenek lennének versenyre kelni.
Mind Ludwig von Mises írja a Human Action (Emberi cselekvés) c. könyvében:
„Manapság az adók gyakran felemésztik az újonnan jöttek »túlzott« profitját. Nem tudnak tőkét felhalmozni; nem tudnak üzletileg növekedni; sohasem válnak majd nagyvállalkozóvá, aki felveheti a versenyt a csókosokkal. A régieknek nem kell félniük az általuk támasztott versenytől; megvédik őket az adószedők. Büntetlenül tespedhetnek a rutinjukban… Igaz, a jövedelemadó őket is gátolja, hogy további tőkét halmozzanak fel. De ami fontosabb számukra, hogy gátat szab a veszélyes újonnan jövőknek, hogy bármilyen tőkét felhalmozzanak. Az adórendszer gyakorlatilag privilégiumot garantál nekik. A progresszív adózás ebben az értelemben fékezi a növekedést a merevség javára…
A beavatkozás-pártiak arra panaszkodnak, hogy a nagyvállalatok egyre jobban betokosodnak, bürokratikussá válnak, és az újonnan jött tehetségek nem tudják már felvenni a versenyt a régi, beágyazott gazdag családokkal. Azonban – ha igazuk van – olyan dolgok miatt panaszkodnak, amiket a saját politikájuk idézett elő.”[1]
Ez a cikk a Carl Menger Intézet egyenlőtlenségről szóló sorozatának negyedik része. Az első rész arról szólt, hogy az egyenlőtlenség-e a társadalom valódi problémája, a második részben a jövedelemelosztási statisztikákról volt szó, a harmadik részben pedig Thomas Pikettyt és a kapitalizmus „alaptörvényeit” vettük górcső alá. A cikksorozat Tóth Andrásnak, a Carl Menger Intézet alapító igazgatójának az írásával zárul.
Az eredeti írás Nathaniel Branden „Common Fallacies About Capitalism” c. tanulmányának részlete, mely a Capitalism: The Unknown Ideal c. könyvben jelent meg. Fordította Madlovics Bálint.
[1] Ludwig von Mises, Human Action: The Scholar’s Edition (Auburn, Ala.: Ludwig von Mises Institute, 2010), 804–805. o.
Az öröklés bizonyos egyéneknek igazságtalan előnyt biztosít egy versengő gazdaságban?
Az öröklött vagyon kapcsán az első dolog, amit föl kell ismerni, hogy az ehhez a kérdéshez kapcsolódó lényeges jog nem az örökösé, hanem azé, aki eredetileg megtermelte a vagyont. A tulajdonjog nem más, mint a használat és a megválás joga;
ahogy az embernek, aki megtermelt egy vagyont, joga van használni azt és megválni tőle még az életében, ugyanúgy joga van ahhoz is, hogy eldöntse, ki kapja meg majd a halála után.
Senki másnak nincs joga meghozni ezt a döntést. Ettől fogva érdektelen – ebben a kontextusban – azt firtatni, hogy az örökös mennyire méltó vagy méltatlan a vagyonra; nem az ő alapjoga forog itt kockán; amikor az emberek elítélik az öröklött vagyont, akkor a termelő joga az, amit valójában támadnak.
Sokan azt mondják, hogy mivel az örökös nem termelte meg a vagyont, nincs hozzá inherens joga. Ez igaz: a joga egy származtatott jog; az egyetlen elsődleges jog a termelőé. De ha a jövőbeli örökösnek a termelő döntésén kívül nincs más erkölcsi alapja a vagyon megszerzéséhez, akkor senki másnak sincs – az államnak és a „köznek” biztosan nem.
A vagyonnal egy szabad társadalomban termelnek, nem pusztítanak
Egy szabad gazdaságban az öröklött vagyon nem jelent hátrányt vagy veszélyt senkinek, aki nem rendelkezik vele. A vagyon – ezt ne felejtsük el – nem egy statikus, korlátozott mennyiség, amit csak felosztani vagy elvenni lehet; a vagyont termelik; a potenciális mennyisége gyakorlatilag végtelen.
Ha egy örökös méltó a pénzére, magyarán ha termőre tudja fordítani, akkor még több vagyont hoz létre, és emeli az általános életszínvonalat – és ennyiben megkönnyíti a felfelé vezető utat minden újonnan jött tehetségnek.
Minél több a létező vagyon és az ipari fejlődés, annál magasabbak a gazdasági jutalmak (a bérek és a profitok), és annál szélesebb a piac a képességekre – az új ötletekre, termékekre és szolgáltatásokra.
Minél kevesebb vagyon létezik, annál hosszabb és nehezebb a küzdelem mindenkinek. Az ipari gazdaság első éveiben a bérek alacsonyak voltak; ekkor még szűk a piac a szokatlan képességek számára. De
ahogy követik egymást a generációk, és halmozódik a tőke, a képességes emberek iránti gazdasági kereslet is megnő.
A létező ipari rendszer epekedve várja a jó képességűeket; képtelenek mást tenni, mint hogy egyre magasabb bérekkel licitálnak a szolgálataikért (s hogy ezáltal kiképezzék saját jövőbeli versenytársaikat). Így rövidül folyamatosan az az idő, ami egy újonnan jött tehetségnek kell, hogy saját vagyont és üzletet hozzon létre.
Az örökölt vagyon – ha méltatlan személy kapja – egyetlen embert fenyeget csak, magát az örököst. Egy szabad, versengő gazdaság a folyamatos fejlődésről, innovációról és haladásról szól; nem tűri a stagnálást. Ha egy tehetségtelen örököshöz jut sikeres apja vagyona és vállalatbirodalma, képtelen lesz sokáig megtartani; nem tudja majd tartani a lépést a versenytársaival.
Egy szabad gazdaságban, ahol a bürokratáknak és a törvényhozásnak nem lenne árusítható hatalma, hogy gazdasági előnyöket nyújtsanak, az örökös minden pénze sem tudná megvenni neki a védelmet a tehetségtelensége következményeitől;
vagy jól dolgozik, vagy az ügyfeleit átcsábítják magukhoz a jobb képességű vezetők által irányított vállalatok. Nincs még valami, ami olyan sérülékeny lenne, mint egy nagy, rosszul vezetett vállalat a kicsi, hatékony cégekkel való versenyben.
A személyi luxus vagy tivornya, amire az örökös elveri az apja pénzét, nem bír semmilyen gazdasági jelentőséggel. A piacon képtelen lenne a tehetséges versenytársak útját állni, vagy gátat szabni a tehetséges embereknek. Nem találna automatikus védelmet sehol.
A tehetségtelen örökösök mentsvára: a vegyes gazdaság
A 19-20. század fordulóján volt az angolszász országokban egy népszerű mondás, ami nagyon világosan utalt az előbbiekre: „From shirtsleeves to shirtsleeves in three generations”, azaz három generációba telik, míg a szakadt ruháktól visszajutnak a szakadt ruhákig. Ha egy önerőből, saját képességei által felemelkedő személy a méltatlan örököseire hagyta rá az üzletét, az unokája visszatért a szakadt ruhák jelentette alacsony szintű munkákhoz. (Tehát nem lett belőle kormányzó.)
Egy vegyes gazdaság – mint a félszocialista vagy félfasiszta rendszer, amiben élünk – az, ami megvédi a termelésre képtelen gazdagokat, egy adott fejlettségi szintre fagyasztva be a társadalmat, s osztályokba és kasztokba az embereket, ami után egyre nehezebb bejutni vagy kiesni az egyik kasztból a másikba.
Csak így lehetséges, hogy aki még a befagyasztás előtt szerezte a vagyonát, az – mint egy örökös a feudális időkben – megtarthatja anélkül, hogy különösebben félnie kéne a versenytől.
Nem véletlen, hogy olyan sokan vannak a nagy üzletemberek örökösei, másod- és harmadgenerációs milliomosok között, akik a jóléti állam hívei, és még több és több szabályozást akarnak. Ezen szabályok célpontjai és áldozatai a tehetséges emberek, akik egy szabad gazdaságban átvehetnék ezeknek az örökösöknek a helyét – akikkel az örökösök képtelenek lennének versenyre kelni.
Mind Ludwig von Mises írja a Human Action (Emberi cselekvés) c. könyvében:
„Manapság az adók gyakran felemésztik az újonnan jöttek »túlzott« profitját. Nem tudnak tőkét felhalmozni; nem tudnak üzletileg növekedni; sohasem válnak majd nagyvállalkozóvá, aki felveheti a versenyt a csókosokkal. A régieknek nem kell félniük az általuk támasztott versenytől; megvédik őket az adószedők. Büntetlenül tespedhetnek a rutinjukban… Igaz, a jövedelemadó őket is gátolja, hogy további tőkét halmozzanak fel. De ami fontosabb számukra, hogy gátat szab a veszélyes újonnan jövőknek, hogy bármilyen tőkét felhalmozzanak. Az adórendszer gyakorlatilag privilégiumot garantál nekik. A progresszív adózás ebben az értelemben fékezi a növekedést a merevség javára…
A beavatkozás-pártiak arra panaszkodnak, hogy a nagyvállalatok egyre jobban betokosodnak, bürokratikussá válnak, és az újonnan jött tehetségek nem tudják már felvenni a versenyt a régi, beágyazott gazdag családokkal. Azonban – ha igazuk van – olyan dolgok miatt panaszkodnak, amiket a saját politikájuk idézett elő.”[1]
Ez a cikk a Carl Menger Intézet egyenlőtlenségről szóló sorozatának negyedik része. Az első rész arról szólt, hogy az egyenlőtlenség-e a társadalom valódi problémája, a második részben a jövedelemelosztási statisztikákról volt szó, a harmadik részben pedig Thomas Pikettyt és a kapitalizmus „alaptörvényeit” vettük górcső alá. A cikksorozat Tóth Andrásnak, a Carl Menger Intézet alapító igazgatójának az írásával zárul.
Az eredeti írás Nathaniel Branden „Common Fallacies About Capitalism” c. tanulmányának részlete, mely a Capitalism: The Unknown Ideal c. könyvben jelent meg. Fordította Madlovics Bálint.
[1] Ludwig von Mises, Human Action: The Scholar’s Edition (Auburn, Ala.: Ludwig von Mises Institute, 2010), 804–805. o.